KRISZTUSHOZ RAGASZKODNI❣️

„💞Mert én tudom, hogy az én megváltóm él.” (Jób 19,25)

Jób vigaszának magva e szavakban rejlik: „az én Megváltóm”, abban az igazságban, hogy a Megváltó él. Igen! Milyen üdvös dolog az élő Krisztushoz ragaszkodni! 

Előbb tulajdonjogunknak kell lenni hozzá, csak azután örvendhetünk Ő benne. Mi hasznom van az aranyraktárakban letett aranyokból?

Az emberek Peruban is koldusok, Kaliforniában is koldulnak kenyérért. Az arany csak akkor segít ki szükségemből, ha az erszényemben van, és akkor csillapítja éhségemet, ha kenyeret veszek belőle.

Mit érnék egy olyan Megváltóval, aki nem váltott meg engem? Mit használna nekem egy bosszúálló és megtorló, ha nem volna hajlandó életemet megvédeni és véremért bosszút állni? 

Ne lankadj meg addig, míg nem mondhatod hit által: „Igen, az én élő Megváltómra bízom magamat; Ő az enyém, tehát ragaszkodom Hozzá.” Talán még gyengének érzed kezed, mellyel Őt fogod, és nem mered mondani: „Az én megváltóm él”. Ha azt hiszed, hogy ez merészség volna, ó gondold meg: ha hited csak akkora, mint egy mustármag, már akkor jogod van ezt mondani. 

Azonban van még egy szócska, mely Jób erős hitére nézve nagyon jellemző: „Mert én tudom”.

Ha valaki azt mondhatja: „remélem, hiszem”, már az is vigasz. Ezrek vannak Jézus seregében, akik ennél aligha jutnak valaha tovább. De ha a vigaszt a maga teljességében akarod megragadni, akkor azt kell mondanod: „Tudom”.
A ha, de és talán gyilkosai minden vigasznak és békességnek.
A kísértések idején rettenetes a kételkedés. Lódarazsak módjára mardossák a lelket!

Ha valaha attól tartok, hogy Krisztus nem az enyém, akkor a halál epéje ecettel van keverve, de tudom, hogy Jézus értem él, így a sötétség sem sötétség nekem; az éjszaka is világossággá válik körülöttem. Bizonyára, ha Jób már akkor Krisztus eljövetele és megjelenése előtt sokkal korábban mondhatta: „Tudom”, akkor nekünk még nagyobb bizonyossággal kellene ezt hirdetnünk.

Isten mentsen attól, hogy bizonyosságunk megcsaljon bennünket. 

Lássunk jól utána, hogy hitünknek mozdíthatatlan alapja legyen, nehogy hiábavaló reményre építsünk. Az én Megváltóm egy élő Megváltó: ez kimondhatatlan öröm!

ÉN ISTENEM MIÉRT HAGYTÁL EL ENGEM❓

„Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” (Mt 27,46)

Itt a Megváltót szenvedéseinek legnagyobb mélységeiben tekintjük meg. Nincs hely, mely oly hangosan tanúskodna Jézus gyötrelmeiről és fájdalmairól, mint a Golgota.
Nagy háborúságban nincs olyan pillanat, mely oly teljes volna halálfélelemmel, mint az a pillanat, mikor ez a kiáltása hasítja a levegőt: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el?”

E pillanatokban egyesült a nagy testi kimerülés a legrettenetesebb lelki kínokkal, a gyalázattal és az átokkal, melyeken át kellett mennie, hogy azután szenvedése a legmagasabb fokra hágjon. Kimondhatatlan lelki gyötrelmeket szenvedett és olyan keserűséget, mely az Atyától való elhagyatottság érzésén alapult.

Ez volt rettenetes félelmeinek sötét éjszakája, ekkor szállt alá szenvedéseinek legnagyobb mélységébe.
Ember nem képes e szavak teljes tartalmába belemélyedni. Néha gondolják némelyek közülünk, hogy ők is kénytelenek így kiáltani: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el?”

Van rá eset, hogy Atyánk ragyogó mosolya felhők és sötét árnyak által el van takarva, de meg kell gondolnunk, hogy Isten valóságban soha nem hagy el minket.
Nálunk csak látszólagos az Istentől való elhagyatottság, de Krisztusnál valóságos volt az.
Mi aggódunk, ha az atyai szeretet rövid ideig megvonódik tőlünk, de hogy Isten az Ő arcát tényleg elfordította Fiától – ki tudná megállapítani, hogy mily nagy lelki kínt okozhatott az Neki?

„Istenünknek nagy haragját,
Szenvedéseid mutatják;
Látom benne pokol lángját.”

Nálunk gyakran a hitetlenség idézi elő ezt a gyötrelmes kiáltást. 

Nála a legborzasztóbb igazság kifejezése volt az, mert Isten tényleg elhagyta egy időre. 

Szegény, megszomorodott lélek, ki különben az isteni ábrázat napfényében laktál, de most az aggály homályában epekedsz, hidd el azt, hogy Isten nem hagyott el téged. 

Isten a felhőkben is épp úgy a mi Istenünk, mint mikor kegyelmének teljes fényében tündököl. 

De ha már csupán az a gondolat, hogy bennünk elhagyott, oly nehéz küzdelemmel jár, mily nagy lehetett Megváltónk szenvedése, mikor így kiáltott fel:
„Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el?”

KOPONYA HEGYEN❣️

„Amelyet Koponya-helynek hívtak” (Lukács 23,33)

A Golgota a vigasz hatalma, üdvösség háza, a keresztfából készítve; az égi áldások temploma, a megszaggatott sziklára építve, az üdv sziklájára, melyet dárda járt át és szaggatott meg. 

A szent történelemben nincs olyan esemény, amely annyira megragadná a szívet, mint az Ő halálának látványa a Golgotán.

„Nézd, ó világ! Kereszten,
Függ életed sebekben,
Üdvöd halálba hull!
A dicsőség királya,
Átadták Őt gyalázatul.”

Világosság tör elő a délben beálló éjféli sötétségből a Golgotán és a mezőnek minden füve kedvesen ékeskedik az egykor elátkozott keresztfa árnyékában. A gyalázatnak e helyén a kegyelem kutat ásott, melynek kristálytiszta vize szakadatlanul folyik. Ennek az üdvforrásnak minden cseppje az emberiség fájdalmának enyhítésére szolgál.
Be kell vallanotok, akik nehéz harcaitokat átküzdöttétek, hogy Olajfák hegyén nem nyertetek vigaszt, sem a Sínain, sem a Tábor hegyén, hanem „a hegyeken, ahonnan segítségem jön”, - a Gecsemáné, Gabbata és Golgota voltak azok a helyek, ahol vigaszt és enyhülést nyertetek. 

Gecsemáné keserűsége már sokszor elvette az élet keserűségét.
A gabbatai megostorozás gyakran elostorozta aggodalmaitokat.
A golgotai halálos sóhajok halált hoztak összes sóhajaitoknak. Így a szenvedés helyei rendkívüli és bőséges vigaszt nyújtanak. Krisztus szeretetének magasságát és mélységét sohasem ismertük volna meg olyan világosan, ha Ő nem halt volna meg. Az Atyának benső szeretetét soha nem tapasztaltuk volna meg, ha nem adta volna Fiát halálra.

 
A közös kegyelmi adományok, amelyeknek örvendhetünk, a szeretetről beszélnek, ahogy a tengeri csiga, ha azt fülünkhöz tartjuk, a tenger mélységének zúgását zengi, amelyből származott, de ha magát az Óceánt akarjuk hallani, nem szabad csak a naponkénti kegyelem megnyilvánulásaira nézni, hanem azt is meg kell tekintenünk, ami a Golgotán ment végbe értünk.
Aki meg akarja tanulni, hogy mi a szeretet, az menjen a megfeszíttetés helyére és nézze, hogyan halt meg a „fájdalom embere”.