Megigazulván a hit által, békességünk van Istennel. Lelkiismeretünk nem vádol tovább bennünket.
Az igazság immár a bűnös javára dönt, nem ellene.
Az emlékezet mély bánattal tekint vissza a múltak bűneire, de a jövendő büntetéstől való félelem nélkül, mert Krisztus az Ő népének adósságát az utolsó fillérig kifizette és megkapta érte az isteni átadási elismervényt.
S ha isten olyan igazságtalan tudna lenni, hogy egy azon bűnért kétszeres fizetést kívánna, még akkor sem vettethetik soha a pokolra az a lélek, akiért az Úr Jézus, mint kezes meghalt.
Értelmünk előtt, mint világos alapigazság az, mit elhihetünk, hogy Isten igaz.
Érezzük, hogy annak úgy kell lenni. Ez először nagy rémületbe hoz minket.
Nem csodálatos hát, hogy az Isten igazságában való ugyanaz a hitünk azután bizodalmunknak és békességünknek támpontjává lesz?
Ha Isten igaz, akkor nekem, mint bűnösnek, ki védelem és kezes nélkül állok, büntetést kellene szenvednem.
De Jézus helyettesít engem és elszenvedi értem a bűn büntetését.
Ha Isten igaz, akkor nekem, mint bűnösnek, ki védelem és kezes nélkül állok, büntetést kellene szenvednem.
De Jézus helyettesít engem és elszenvedi értem a bűn büntetését.
S most, mint olyan bűnös, aki Krisztusban van, soha sem lehetek megbüntetve, mert másként Isten nem volna igaz.
Természetét kellene megváltoztatnia Istennek előbb, hogy csak egyetlen lélek is - akiért az Úr Jézus kezeskedett - tapasztalhatná magán a törvény ostorát.
Minthogy tehát a hívő helyére lépett és a teljes engesztelési díjat kifizette az isteni büntető ítélet elhárítására mindazért, ami népét terhelte, így a hívő e diadalujjongásban törhet ki:
„Kicsoda vádolja az Istennek választottait?”
Isten nem, mert megigazította őket. Krisztus sem, mert Ő meghalt „sőt fel is támadt”.
Reményem nem azért virul, hogy talán nem volnék bűnös, hanem mivel olyan bűnös vagyok, akiért meghalt a Krisztus.
Bizodalmam nem abban áll, hogy szent vagyok, hanem abban, hogy - habár szentségtelen vagyok - Ő az én igazságom.
Hitem nem azon nyugszik, ami vagyok, amit érzek vagy tudok, hanem azon, ami Krisztus, amit Ő tett, és amit még most is tesz értem.
Természetét kellene megváltoztatnia Istennek előbb, hogy csak egyetlen lélek is - akiért az Úr Jézus kezeskedett - tapasztalhatná magán a törvény ostorát.
Minthogy tehát a hívő helyére lépett és a teljes engesztelési díjat kifizette az isteni büntető ítélet elhárítására mindazért, ami népét terhelte, így a hívő e diadalujjongásban törhet ki:
„Kicsoda vádolja az Istennek választottait?”
Isten nem, mert megigazította őket. Krisztus sem, mert Ő meghalt „sőt fel is támadt”.
Reményem nem azért virul, hogy talán nem volnék bűnös, hanem mivel olyan bűnös vagyok, akiért meghalt a Krisztus.
Bizodalmam nem abban áll, hogy szent vagyok, hanem abban, hogy - habár szentségtelen vagyok - Ő az én igazságom.
Hitem nem azon nyugszik, ami vagyok, amit érzek vagy tudok, hanem azon, ami Krisztus, amit Ő tett, és amit még most is tesz értem.
