A boldogoknak és egészségeseknek gyorsan telnek éveik egymás után, de egy harmincnyolc évig tartó szenvedés, hosszú és nehéz fejezetet képezhetett a szegény gutaütött ember életében.
Mikor pedig az Úr Jézus egyetlen egy szavával meggyógyította, amint a Bethesda tó mellett levő tornácban feküd, majdnem magán kívül volt örömében és a nagy változásért való hálaérzete miatt. Így van ez a bűnössel is, kit hetekig és hónapokig kínoz a kétkedés és bágyadtan sóhajtozik és vágyódik a szabadulás után, az átalakulást észre fogja venni, mihelyt Jézus mindenható szavát hallja, aki neki hitében békét, örömöt ajándékoz.
Ez a betegség sokkal nagyobb, mintsem annak eltávolítása azonnal fel ne tűnne.
Az újonnan nyert élet sokkal fontosabb, mintsem hogy az nyomtalanul és hatás nélkül lakhatna az emberben, a létrejött változás olyan feltűnő, hogy azonnal szembetűnik.
Ez a szegény ember mégsem tudta, hogy ki volt gyógyulásának létrehozója.
Nem tudott semmit Annak személye Fenségéről, szeretetének és megváltó könyörületének műveiről, melynek az minden idejét és összes erejét szentelte.
Nem ismerete isteni küldetését, hogy mi végett jött az emberek fiai közé. Az olyan szívben, mely Jézus vérének erejét önmagán már ugyan tapasztalta, még igen sok tudatlanság foglalhat helyet a Megváltó személyére vonatkozólag.
Az efféle tudatlanságért nem szabad elhamarkodva megítélni valakit, hanem ahol látunk valamit az üdvözítő hitből, ott azt is észre kell vennünk, hogy a hit létrehozta a megváltást.
A Szentlélek az emberben már rég létrehozta a bűnbánatot, még mielőtt isteni életet élne, és aki hiszi, amit tud, nemsokára világosabban tudja azt is, amit hisz.
Mindazáltal a tudatlanság nagy baj, mert ezt a szegény embert nagyon sarokba szorították a farizeusok.
A betegségből való meggyógyulás után nemsokára következett a tudatlanságból való kigyógyulás is, mert az Úr Jézus meglátogatta a templomban. E kegyelmes megjelenés után hallani lehetett e nyilvános vallástételét: „Hogy Jézus volna az, aki őt meggyógyította.”
Óh, Uram, ha engem boldoggá tettél, jelentsd meg magad nekem, hogy hirdethesselek Téged az emberek fiainak!
A Bethesda partján
"Vala pedig ott egy ember, ki harmincnyolc esztendőtől fogva való betegségben fekszik vala."
(János ev. 5,5)
Harmincnyolc esztendeig volt beteg...
Harmincnyolc év... ó idő-rengeteg,
Ó csigalassan kúszó nappalok,
Ó végevárhatatlan éjjelek!
Ó zaj, mely őrjít, ó csend, mely gyötör,
Ó tehetetlen kín, maró csömör,
Ó nagy alkalmak örökre múlása,
Kis, édes percek tovasuhanása
Hasztalanul, megfoghatatlanul, -
Hiába termett datolyát a pálma
S hajtott ki az olajfa vigaszul.
Harmincnyolc esztendeig volt beteg,
Mindenki terhe, magának teher, -
Harmincnyolc ólomlábú év alatt
A fátum mindent elcserél-kever
A lélekben, a mély műhely-homályban.
Ez a szív kővé keményedhetett,
Túlcsordulhatott alázatosságban,
Harmincnyolc esztendeig volt beteg:
Ha ártatlan volt, bűnössé lett tőle,
Ha bűnös volt, kitisztult hófehérre,
Ha volt önérzet benne: ronggyá válott,
Ha volt szikla-dac: finom porrá mállott,
Feküdt a tóparton, s a tóba nézett...
A Tó, ez volt az egyetlen igézet.
A Tó, a Bethesda, a gyógyulás:
Leszállani szent, megszállott vizébe,
Mikor rájön a nagy 'háborodás',
Mikor rászáll az Isten anygala,
Súlyos szárnyával sujtja a habot,
S gyöngy-buborékként a titkos mélyből
Fakadnak a megmentő balzsamok.
A Tó... közel volt, s mégis messze volt,
Elérhetetlen, mint a csillagok.
A többiek mégis csak lejutottak,
Lejutottak a bénák, a vakok,
Valaki vitte, támogatta őket,
Hadd lépjenek a vízbe legelsőnek,
S ki soká tűrt, sokáig vérezett,
Egyszer mégis elsőnek érkezett.
Csak ő, csak ő nem érkezett oda...
Nem volt, ki támogassa, levigye,
Talán oly súlyos volt, oly tehetetlen,
Oly bűnös élő-halott teteme,
Hogy ember-erő el nem bírta többé.
Elmúlt megint a szent háborodás,
A nagy alkalom, a boldog varázs,
Elszállt megint az Isten angyala.
A halott öröm utolsó leánya:
A halványzöld fürtű tündér-remény,
Az is a világ végére szökött.
Éj lett, ragyogtak irgalmatlanul
A csillagok a Bethesda fölött.
De másnap reggel Jézus arra jött.
Szerző: Reményik Sándor
A Bethesda partján
"Vala pedig ott egy ember, ki harmincnyolc esztendőtől fogva való betegségben fekszik vala."
(János ev. 5,5)
Harmincnyolc esztendeig volt beteg...
Harmincnyolc év... ó idő-rengeteg,
Ó csigalassan kúszó nappalok,
Ó végevárhatatlan éjjelek!
Ó zaj, mely őrjít, ó csend, mely gyötör,
Ó tehetetlen kín, maró csömör,
Ó nagy alkalmak örökre múlása,
Kis, édes percek tovasuhanása
Hasztalanul, megfoghatatlanul, -
Hiába termett datolyát a pálma
S hajtott ki az olajfa vigaszul.
Harmincnyolc esztendeig volt beteg,
Mindenki terhe, magának teher, -
Harmincnyolc ólomlábú év alatt
A fátum mindent elcserél-kever
A lélekben, a mély műhely-homályban.
Ez a szív kővé keményedhetett,
Túlcsordulhatott alázatosságban,
Harmincnyolc esztendeig volt beteg:
Ha ártatlan volt, bűnössé lett tőle,
Ha bűnös volt, kitisztult hófehérre,
Ha volt önérzet benne: ronggyá válott,
Ha volt szikla-dac: finom porrá mállott,
Feküdt a tóparton, s a tóba nézett...
A Tó, ez volt az egyetlen igézet.
A Tó, a Bethesda, a gyógyulás:
Leszállani szent, megszállott vizébe,
Mikor rájön a nagy 'háborodás',
Mikor rászáll az Isten anygala,
Súlyos szárnyával sujtja a habot,
S gyöngy-buborékként a titkos mélyből
Fakadnak a megmentő balzsamok.
A Tó... közel volt, s mégis messze volt,
Elérhetetlen, mint a csillagok.
A többiek mégis csak lejutottak,
Lejutottak a bénák, a vakok,
Valaki vitte, támogatta őket,
Hadd lépjenek a vízbe legelsőnek,
S ki soká tűrt, sokáig vérezett,
Egyszer mégis elsőnek érkezett.
Csak ő, csak ő nem érkezett oda...
Nem volt, ki támogassa, levigye,
Talán oly súlyos volt, oly tehetetlen,
Oly bűnös élő-halott teteme,
Hogy ember-erő el nem bírta többé.
Elmúlt megint a szent háborodás,
A nagy alkalom, a boldog varázs,
Elszállt megint az Isten angyala.
A halott öröm utolsó leánya:
A halványzöld fürtű tündér-remény,
Az is a világ végére szökött.
Éj lett, ragyogtak irgalmatlanul
A csillagok a Bethesda fölött.
De másnap reggel Jézus arra jött.
Szerző: Reményik Sándor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése