Ahogyan egykor Mózes a Vörös tengernél az Úrnak éneket mondott, annak a hálaéneknek az alapja, hogy az egész Izráel megmenekült. A védő vízfalakról egyetlen habcsepp sem esett le mindaddig, míg Isten Izráele közül a legutolsó is a hullámokon túl száraz talajra nem lépett. Alighogy ez megtörtént, a habzó hullámok ismét visszatértek régi helyükre, de egy szempillantással sem hamarabb. „Irgalmasságodból hordoztad népedet, megszabadítottál.” Az idők végén, amikor az elválasztottak fogják énekelni Mózesnek, az Isten szolgájának és a Báránynak énekét, akkor ez lesz Jézus legnagyobb diadala. „Akiket nekem adtál, én megőriztem és egy sem veszett el azok közül.”
A mennyben nincs üres hely.
„Isten trónja körül állnak,
Mind a megváltottak,
Hálát, magasztalást hoznak
Hogy kegyhez juthattak.”
Amennyit Isten elválasztott, amennyit Krisztus kibékített, amennyit a Szentlélek elhívott, amennyi az Úr Jézusban hívővé lett, azok mind szerencsésen át fognak jutni a nyomorúság tengerén. Még nem érte el mind a biztos kikötőt:
„Némely szív már odafenn,
Némely még utazik.”
A sereg elővédje már elérte a partot. Mi most megyünk át a mélységen, ma követjük vezérünket, nyomába lépve a tenger közepébe. De legyünk nyugodtak, az utóvég is mihamarabb oda jut, ahol most az elővéd van; nemsokára az elválasztottak közül az utolsó is átjut a mélységen, s akkor felzendül a messze hangzó győzelmi ének, amikor valamennyi biztonságban lesz. De mi lenne, ha csak egy is elveszne a kiválasztottak közül! Az a megváltottak énekében egy örökös rossz hang lenne, a paradicsom hárfája húrjainak el kellene pattanniuk, hogy soha többé hangot nem adhatnának!
„Hogyha minden össze is dől,
Bírom az Úr nagy kegyét,
Ki tartja ígéretét.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése