2020. május 9., szombat

Aki megáldott minket mennyei világának minden lelki áldásával.” (Efézus 1,3)

Krisztus megajándékozza az övéit a múlt, jelen és jövő minden áldásával.


Az elmúlt örökkévalóság titokteljes idejében az Úr Jézus az Atya elsőszülöttje volt, s az Ő választásában örökséget ajándékozott nekünk, mert általa és benne elválasztattunk a világ fundamentumának levettetése előtt. Ő öröktől fogva bírta az Istenfiúság kiváltságát, mint Atyjának egyszülött Fia, kinek jótetszését bírta, s a kegyelem országában az elválasztás és újjászületés kapcsán minket is isteni fiúságra emelt, úgy, hogy nekünk, kik Őt befogadtuk, „ajándékoz olyan méltóságot, hogy Isten fiaivá leszünk”.

Az újszövetség, mely az Ő kezességén alapszik és esküvel erősíttetett meg, a miénk, amelyben szilárd vigaszt és menedéket találunk. Úgy az elhívó kegyelem örök szándékában, mint a bölcsesség mindenható igéjében, a mi Urunk Jézus szerető tekintete mindig reánk irányult, s mi határozottan bízhatunk abban, hogy a sors könyvében egy betű sem szól a megváltottak jóléte ellen.

A dicsőség királyának nagy menyegzői öröme nekünk szól, mert eljegyzett bennünket. A menyegzői ünnepély napja közel van, mely az egész világmindenségnek tudtára adódik. Istennek csodálatos emberré léte, az ezzel kapcsolatosan értünk történt bámulatos leereszkedéssel és megalázkodással egybe. A véres veríték, a megsebzett fej, a szeghelyek: mind a miénk örökké. Az Ő tökéletes engedelmességéből, a létrehozott megváltásból, kiengesztelésből, feltámadásból, mennybemeneteléből és az Isten trónjánál értünk való esedezésből származó összes áldás teljesen a miénk, mint szabad kegyelmének ajándékai.

Mellpajzsán viseli neveinket, s amikor Isten trónja előtt mindenben képvisel minket, megemlékezik rólunk és a mi bajainkról. A fejedelmek és hatalmasságok felett való uralmát és mennyei korlátlan méltóságát a benne bízók javára és áldására használja fel.
Az, aki értünk odaadta magát a fájdalmak és a halál mélységébe, most sem vonja meg tőlünk szeretetét, amikor felemeltetett a menny legmagasabb trónjára.

2020. május 8., péntek

A Bethesda partján


„De a meggyógyított ember nem tudta, hogy ki az.” 
(János 5,13)

A boldogoknak és egészségeseknek gyorsan telnek éveik egymás után, de egy harmincnyolc évig tartó szenvedés, hosszú és nehéz fejezetet képezhetett a szegény gutaütött ember életében. 
Mikor pedig az Úr Jézus egyetlen egy szavával meggyógyította, amint a Bethesda tó mellett levő tornácban feküd, majdnem magán kívül volt örömében és a nagy változásért való hálaérzete miatt. Így van ez a bűnössel is, kit hetekig és hónapokig kínoz a kétkedés és bágyadtan sóhajtozik és vágyódik a szabadulás után, az átalakulást észre fogja venni, mihelyt Jézus mindenható szavát hallja, aki neki hitében békét, örömöt ajándékoz. 

Ez a betegség sokkal nagyobb, mintsem annak eltávolítása azonnal fel ne tűnne. 
Az újonnan nyert élet sokkal fontosabb, mintsem hogy az nyomtalanul és hatás nélkül lakhatna az emberben, a létrejött változás olyan feltűnő, hogy azonnal szembetűnik. 

Ez a szegény ember mégsem tudta, hogy ki volt gyógyulásának létrehozója. 
Nem tudott semmit Annak személye Fenségéről, szeretetének és megváltó könyörületének műveiről, melynek az minden idejét és összes erejét szentelte. 
Nem ismerete isteni küldetését, hogy mi végett jött az emberek fiai közé. Az olyan szívben, mely Jézus vérének erejét önmagán már ugyan tapasztalta, még igen sok tudatlanság foglalhat helyet a Megváltó személyére vonatkozólag. 
Az efféle tudatlanságért nem szabad elhamarkodva megítélni valakit, hanem ahol látunk valamit az üdvözítő hitből, ott azt is észre kell vennünk, hogy a hit létrehozta a megváltást. 

A Szentlélek az emberben már rég létrehozta a bűnbánatot, még mielőtt isteni életet élne, és aki hiszi, amit tud, nemsokára világosabban tudja azt is, amit hisz. 
Mindazáltal a tudatlanság nagy baj, mert ezt a szegény embert nagyon sarokba szorították a farizeusok. 
A betegségből való meggyógyulás után nemsokára következett a tudatlanságból való kigyógyulás is, mert az Úr Jézus meglátogatta a templomban. E kegyelmes megjelenés után hallani lehetett e nyilvános vallástételét: „Hogy Jézus volna az, aki őt meggyógyította.”
 Óh, Uram, ha engem boldoggá tettél, jelentsd meg magad nekem, hogy hirdethesselek Téged az emberek fiainak!

A Bethesda partján

"Vala pedig ott egy ember, ki harmincnyolc esztendőtől fogva való betegségben fekszik vala."
(János ev. 5,5)

Harmincnyolc esztendeig volt beteg...
Harmincnyolc év... ó idő-rengeteg,
Ó csigalassan kúszó nappalok,
Ó végevárhatatlan éjjelek!
Ó zaj, mely őrjít, ó csend, mely gyötör,
Ó tehetetlen kín, maró csömör,
Ó nagy alkalmak örökre múlása,
Kis, édes percek tovasuhanása
Hasztalanul, megfoghatatlanul, -
Hiába termett datolyát a pálma
S hajtott ki az olajfa vigaszul.
Harmincnyolc esztendeig volt beteg,
Mindenki terhe, magának teher, -
Harmincnyolc ólomlábú év alatt
A fátum mindent elcserél-kever
A lélekben, a mély műhely-homályban.
Ez a szív kővé keményedhetett,
Túlcsordulhatott alázatosságban,
Harmincnyolc esztendeig volt beteg:
Ha ártatlan volt, bűnössé lett tőle,
Ha bűnös volt, kitisztult hófehérre,
Ha volt önérzet benne: ronggyá válott,
Ha volt szikla-dac: finom porrá mállott,
Feküdt a tóparton, s a tóba nézett...
A Tó, ez volt az egyetlen igézet.
A Tó, a Bethesda, a gyógyulás:
Leszállani szent, megszállott vizébe,
Mikor rájön a nagy 'háborodás',
Mikor rászáll az Isten anygala,
Súlyos szárnyával sujtja a habot,
S gyöngy-buborékként a titkos mélyből
Fakadnak a megmentő balzsamok.
A Tó... közel volt, s mégis messze volt,
Elérhetetlen, mint a csillagok.
A többiek mégis csak lejutottak,
Lejutottak a bénák, a vakok,
Valaki vitte, támogatta őket,
Hadd lépjenek a vízbe legelsőnek,
S ki soká tűrt, sokáig vérezett,
Egyszer mégis elsőnek érkezett.
Csak ő, csak ő nem érkezett oda...
Nem volt, ki támogassa, levigye,
Talán oly súlyos volt, oly tehetetlen,
Oly bűnös élő-halott teteme,
Hogy ember-erő el nem bírta többé.
Elmúlt megint a szent háborodás,
A nagy alkalom, a boldog varázs,
Elszállt megint az Isten angyala.
A halott öröm utolsó leánya:
A halványzöld fürtű tündér-remény,
Az is a világ végére szökött.
Éj lett, ragyogtak irgalmatlanul
A csillagok a Bethesda fölött.

De másnap reggel Jézus arra jött.

Szerző: Reményik Sándor

2020. május 4., hétfő

„Hiszen nem istenek azok, akiket istenként készít magának az ember!” (Jeremiás 16,20)


A régi Izraelnek nagy és csábító bűne volt a bálványimádás. 
A lelki Izrael is hajlammal bír ezekre a balgaságokra. Rempham istenének csillaga már nem ragyog többé, Thamusz fölött sem sírnak már az asszonyok: azonban a Mammon még mindig felállítja nektek aranyborjúját és a fényűzés szekrényei még nem mentek feledésbe. 

Az önzés nagyon sokféle alakban fáradozik azon, hogy a kiválasztottakat uralma alá keríthesse. 
A test minden alkalmas helyen felállítja oltárát. A hívőknek gyakran szolgáltatnak többféle bűnre alkalmat a kedvenc gyermekek; szomorítja az Urat, ha látja, hogy szerfölött elkényeztetjük őket és magunknak bálványt csinálunk belőlük. Kárunkra és vesztünkre élnek, mint egykor Absolon Dávidnak, vagy ha elvétetnek tőlünk, rideggé válik otthonunk. 
Ha a keresztyének párnájukat gombostűkkel szeretnék kirakni, akkor csak függjenek balga szeretettel saját gyermekeiken.

Nagyon helyesen állítják: „Bizony azok nem istenek”, hogy balgatag vonzalmunk tárgya valamikor áldást hoz e ránk, nagyon kétséges részünkre. Nagyon veszélyes öröm és vigasz, amit most szereznek és igazán vajmi csekély az a segítség, melyben a kísértések idején részesíthetnek bennünket. 
Miért engedjük hát elkábítani magunkat attól, ami hiábavaló? 
Sajnálkozunk a szegény pogányokon, akik kőisteneket tisztelnek, mi meg imádjuk az aranyisteneket. Micsoda felsőbbsége van a húsbálványnak afölött, amely fából készült? 
Lényegében a bűn és ostobaság mindenféle bálványozásnál egészen egyenlő, csakhogy mi nagyobb felelősséggel tartozunk, mivel több világosságot nyertünk és mégis vétkezünk. 
Ennél fogva bűnünk is sokkal súlyosabb. 
A pogányok meghajolnak a hamis istenek előtt, de ők nem ismerték soha az igazi Istent, mi azonban kétszeresen vétkezünk, mivel elhagyjuk az élő Istent és holt bálványhoz ragaszkodunk. Istenünk, tisztíts meg minket e veszedelmes bűntől!

„Hűtlen szolgaként sírj,
Ki gonosz tettekkel
Urát árulja el.”

2020. május 3., vasárnap

„A világon nyomorúságotok van.” (János 16,33)

Kedves olvasóm, kérdezősködsz ezen isteni rendelés alapja után?


Tekintsd magad fölé, mennyei Atyádra, s lásd, milyen tiszta és szent. 
Tudod, hogy majd egykor hasonló leszel hozzá? Elérheted azt minden fáradtság nélkül, hogy az Ő képmása lehess? Nem kell-e keresztülmenned a nyomorúság kemencéjén, hogy megtisztulj? 

Könnyű lesz-e neked a romlástól megszabadulni és tökéletessé lenni, miképpen a te mennyei Atyád tökéletes? Aztán kedves keresztyén, vess pillantást magad alá. 

Tudod, miféle ellenségek leskelődnek utánad? Egykor a sátán szolgája és alattvalója voltál, egy király sem engedi el örömmel alattvalóját. Azt gondolod, hogy a sátán nem fog téged háborgatni? 
Dehogy, mindenkor sarkadban lesz, mert „széjjeljár, mint az ordító oroszlán, keresve, kit nyeljen el”. Azért légy készen a nyomorúságra, kedves keresztyén, amikor magad alá tekintesz. 

Továbbá tekints magad köré. Hol vagy? Az ellenség földjén vagy, mint idegen és menekülő. 
A világ nem barátod. Ha úgy volna, akkor nem volnál Istennek barátja, mert aki e világnak barátja, ellensége Istennek. Számíts rá, hogy mindenütt ellenséggel fogsz találkozni. 

Tudd meg, hogyha alszol, csatatéren pihensz, ha jársz, vigyázz magadra minden bokornál, nem-e valamilyen leshely az. Miképpen a legyek, ahogy mondják, az idegeneket inkább meglepik, mint a házbelieket, azonképpen e világnak bajai téged keményebben zaklatnak. 

Végül nézz magadba, a saját szívedbe és lásd, mit lelsz abban. Bűn és önzés lakik abban még mindig. Ó, ha nem volna sátánod, ki téged kísért, nem volnának ellenségeid, kik téged üldöznek; sem világ nem volna, mely téged csalogat, akkor is találnál önmagadban elég gonoszságot, mely neked aggodalmat és keresztet készítene, 
„Csalárdabb a szív mindennél, és gonosz az; kicsoda ismerhetné azt?”

Így tehát légy kész a nyomorúságra, de ne ess kétségbe miatta, mert Isten veled van, hogy rajtad segítsen és megerősítsen. Ő mondta:
 „Veled vagyok nyomorúságodban, megszabadítlak és megdicsőítlek téged.”

„Tűrj, míg Atyád kegye
És hatalmas karja,
Szíved meggyógyítja!”